Várnai Zseni:
Mama
Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, õ mindenütt elér.
Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja õt a messzeség.
Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belõlem:
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg Mama!
Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.
Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd õk ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.
Te értem, én meg õérettük éltem,
õk meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is elõre megbocsátom nékik,
amit majd õk vétkeznek ellenem!